A teljes egészében fennmaradt, és a természettudományok teljességét magába foglaló monumentális enciklopédia szerzője, Caius Plinius Secundus az észak-itáliai Novum Comumban (ma: Como) született, Kr.u. 23-ban, vagy 24-ben (1). 
Jómódú lovagrendi családból származott, Rómában végezte tanulmányait, majd katonai karrierbe kezdett. Germániában szolgált, majd ügyvédként (2) tevékenykedett. Nero uralmának utolsó éveiben valószínűleg szándékosan tartotta magát távol a közügyektől, de Vespasianus hatalomra kerülése után újra bekapcsolódott a hivatali ügymenetbe.(3) Lovassági parancsnokként, később több provincia procuratoraként is működött, részt vett a zsidó háborúban, majd a misenumi flotta parancsnoki tisztségét töltötte be. Katonai pályafutása mellett azonban folyamatosan olvasott vagy jegyzetelt, minden szabad percet kihasznált, hogy tudásszomját csillapítsa. Halálát is tudós kíváncsisága okozta, hiszen a Vezúv kitörésekor végzett tudományos megfigyelései közben (4) érte a halál, Kr.u. 79-ben.(5)

Caius Plinius Secundus rendkívül termékeny és sokoldalú írói tevékenységet folytatott. Írt taktikai kézikönyvet a lovassági harcmodorról, a germániai lovascsapat parancsnokaként (6), írt történeti jellegű műveket,(7) amelyeket később Tacitus és Suetonius is felhasznált. Nero uralkodása idején nyelvészeti könyveket írt (8), és írt egy retorikai művet is, három könyvben.(9)
A fentebb felsorolt művei kivétel nélkül elvesztek, csupán utalásokból és egyes esetekben töredékekből ismerjük őket.(10) Fennmaradt viszont a monumentális terjedelmű és hatalmas információtömeget feldolgozó "Naturalis Historiája". A mű címe és fordítási lehetőségei számos félreértést eredményeztek. A görög historia szó ugyanis eredetileg a kutatást, a közvetlen tapasztalásból származó ismeretszerzést, tudást jelentette. Csak később, Hérodotos és Plutarchos munkássága nyomán kapcsolódott hozzá az a jelentés, amelyet a latinban, és ma is a história szó legáltalánosabb jelentéseként tartunk számon: a történelem, történet. Éppen ezért félrevezető Plinius Naturalis Historiáját "A természet históriája" (11) vagy "Természetrajz" (12), esetleg "Természettörténet" (13) címen emlegetni, hiszen egyik sem fedi le az eredeti jelentést, sem pedig a mű alapvető törekvését, célkitűzését. A Plinius által leírt és összegyűjtött információtömeg az ókori tudomány szintjét, színvonalát, kutatási módszereit tekintve tudománynak tekinthető (14), ezért, és mert a görög historia szó eredetileg sem történetet jelentett, célszerű Természettudomány-ként fordítani. Ez ugyanis félreérthetetlenül kifejezi azt a tudományos igényt és tartalmat, amelyet Plinius a 37 könyv során célul tűzött ki, és meg is valósított. Ha csupán az első könyvben található tartalomjegyzéket végigolvassuk, már az alapján is képet kapunk a feldolgozott témakörök mennyiségéről és tudományos igényéről. Plinius maga is megfogalmazza természettudományos enciklopédiája célkitűzését a praefatioban, amelyet Titusnak ajánlott, a leendő császárnak és egyben bajtársának, akivel egykor közös katonai sátorban élt.(15) Plinius retorikai ismereteit a gyakorlatban alkalmazva kicsinyíti saját művét (16), hogy ez által Titus nagyszerűségét és nagyságát érzékeltesse, mindemellett kifejti, hogy természettudományos könyvei megírásakor nem a stílus és a forma volt a vezérlő elv, hanem a természet jelenségeinek értelmezése és leírása:

"Vakmerőségemet még csak tetézi, hogy olyan könyveket ajánlottam Neked, amelyeknek a megfogalmazása csak csekély erőfeszítésembe került. Mert ezek a könyvek nem árulkodnak sem különös tehetségről - az enyém mindig is csak középszerű volt - és nem kedveznek a tárgytól való elkalandozásnak, sem a szónoki beszédstílusnak, sem pedig a párbeszédnek, vagy a csodálatos események ismertetésének vagy akár a változatos elbeszéléseknek, a gyönyörködtető megfogalmazásnak; az olvasó számára minden élvezetet nélkülöz a téma: mert ezek a könyvek a természetről szólnak, a valós világról, annak is inkább a földhözragadtabb oldaláról, ezért sok jelenséget köznapi vagy idegen, sőt, némely esetben barbár kifejezéssel kellett illetnem, amely kifejezéseket e mentegetőzés előrebocsátása nélkül nem is használhattam volna." (17)

Plinius maga fogalmazza meg, miért tartja célravezetőnek az enciklopédia műfaját a természettudományos tartalom formába öntésére, és az alábbi részletből az is nyilvánvalóan érzékelhető, hogy ezt az enciklopédikus formát nem negatív értelemben kell felfognunk, mintha az érintett tudományterületek egyszerűsített és felületes összefoglalása volna, hanem éppen ellenkezőleg: a cél az, hogy a kutatás korábbi egyenetlenségeit kiküszöbölve minden témát fel kell dolgozni, érinteni kell. Annál is inkább, mert anakronizmus lenne azt feltételezni, hogy az ókorban létezett szaktudományos és ismeretterjesztő, enciklopédikus irodalom. Plinius érdeme éppen az, hogy elsőként próbált minden tudományterületen egyforma mélységű információt átadni.(18) Ez pedig mindenképpen pozitívum, és nem negatívum:

"Erre az útra ugyanis még nem léptek szerzők, és egyetlen elme sem törekedett arra, hogy ezt az utat bejárja. A rómaiak közül ezt senki sem kísérelte meg, és a görögök között sem akadt senki, aki egymaga foglalkozott volna mindezzel. A tudományokban leginkább a szépséget keressük, e szép témákról viszont már sokan állítják, hogy végtelen alapossággal foglalkoztak vele, miközben a többi témát sűrű homály fedi. Minden témát érinteni kell tehát - ezt illetik a görögök az enciklopédia (19) kifejezéssel - még akkor is, ha az elme számára még ismeretlen vagy kétséges ismeretekről van szó, más témákról viszont már oly sokan írtak, hogy az unalomig ismételték ugyanazt. Fáradságos munka a régi ismereteknek új jelentést adni, az újszerűeknek pedig kellő jelentőséget, a hétköznapi dolgoknak ragyogást, a homályosaknak fényt, az unalmasaknak megbecsülést, a kétségeseknek hitelt: vagyis általában egy természethű és a természet egészét felölelő leírást adni. Tehát, még akkor is, ha valakinek nem sikerül mindezt teljesítenie, már önmagában a szándék is nemes és nagyszerű." (20)

Ebből az idézetből az is nyilvánvalóvá válik, hogy Plinius szándékosan szakít azzal a korábban gyakran alkalmazott módszerrel, miszerint a tudományos tartalmat tanköltemény formájába kell önteni. Plinius számára a tartalom, a szavak jelentése fontosabb, mint a hangzása vagy stílusa; illetve a prózaírást fontosabbnak, kifejezőbbnek tartja mondanivalója számára, mint a költészetet (21). Erre utal az előző idézetben található "mentegetőzés" is, az idegen, köznapi vagy barbár szavak használata miatt. A tudományos tartalom megfogalmazásának elengedhetetlen eszköze a szakterminusok alkalmazása, amelyek nem helyettesíthetőek szinonimákkal, hanem egy-egy definícióval meghatározható fogalmat, jelenséget jelölnek, és használatuk ezért következetes kell hogy legyen. Plinius felismerte ezt, a szaktudományos és irodalmi szövegek közötti alapvető különbséget, és egyértelműen alkalmazza enciklopédiájában a szaktudományos közlésformára azóta is jellemző formai jegyeket: nem szinonimákat használ, hanem szakterminusokat, továbbá a tartalom, a jelentés mindig hangsúlyosabb, mint a nyelvi megformálás, a stílus; és mindezt az érthetőség szolgálatába állítja. Hogy mennyire tudatában volt mindennek Plinius,  azt a következő szövegrészlet is bizonyítja:
"Úgy gondolom, hogy különleges szerepük van a tudományban azoknak, akik a nehézségeket leküzdve fontosabbnak tartják, hogy használjanak segítségükkel, mint hogy tetszést aratva vívjanak ki hálát, én magam is ezt követtem korábbi műveimben..." (22)

A terminológiai precizitásra való törekvés mellett még egy nagyon fontos és előremutató érdeme van a pliniusi enciklopédiának: könyvenként felsorolja azokat a szerzőket, akiknek a műveiből merített a tudásanyag összegyűjtése, rendszerezése során. Ez az első, fennmaradt bibliográfia az európai tudománytörténetben, éppen ezért nem elhanyagolható jelentőségű. És végképp nem szabad abba a hibába esnünk, hogy Plinius tevékenységét pusztán csak a kivonatoló és rendszerező, "kompilátor" szerepére egyszerűsítsük, csak azért, mert ő volt az első, aki feltüntette forrásait. A korabeli, és Plinius korát megelőző szakírók, természetfilozófusok is mások nézeteit, írásait feldolgozva és beépítve alkották meg saját rendszerüket.(23) Plinius az által, hogy feltüntette az általa felhasznált forrásokat, precedenst teremtett, és hozzájárult a tudományos diskurzus szabályainak fejlődéséhez.
Plinius tehát a felhasznált szerzők és kifejtett témák nagyságrendjének ismertetésével ismét tanúbizonyságát adja annak, hogy tudatában van munkája úttörő jellegével (habár retorikai okokból, és a Titus nagysága előtti tisztelgés miatt szándékosan kicsinyíti művét):

"A húszezer, feldolgozásra érdemes témát - ezért, ahogyan Domitius Piso mondta, inkább kincstárnak, mint könyveknek kellene nevezni művemet - nagyjából kétezer kötetből válogattam ki; és mivel ezekkel kevés tudós foglalkozott behatóbban a téma szokatlansága miatt, a kiválasztott szerzők közül százat használtam fel a 36 könyv megírásához, bár hozzátettem még sok olyan ismeretet is, amelyet vagy nem ismertek a korábbi szerzők, vagy ezt követően fedezte föl az élet. Jól tudom azonban, hogy még így is sok olyan téma van, amely fölött átsiklottam. Mert hiszen én is csak ember vagyok, lefoglalnak kötelezettségeim, csak a fennmaradó időben, vagyis éjszakánként foglalkozom ezzel, nehogy Közületek valaki azt gondolja, hogy ez idő alatt nem teljesítettem kötelességemet. Nektek ajánljuk nappalainkat, és amikor az egészséghez elengedhetetlen alvás idejét kiszámoljuk, csak azzal a jutalommal vagyunk elégedettek - ahogyan M. Varro mondja -, hogy amíg a Múzsáknak szenteljük az időt, addig is tovább élünk." (24)

A következő mondat, amely jól kifejezi Plinius szaktudományos írói munkásságát, sőt, munkamódszerére, és arra a nagymértékű információ gyűjtő szenvedélyre is utal, amely egész életét jellemezte, és egyben életművének mottója is lehetne: "Profecto enim vita vigilia est." (25) Azaz "Mert az élet valójában virrasztás." Plinius minden szabad percet kihasznált éjjel-nappal, hogy tudományos kutatásainak, jegyzetelésnek, olvasásnak szentelhesse életét, erre nem csupán a fent idézett saját szavai alapján következtethetünk, hanem unokaöccse leírásából is:

"Igaz, aludni mindig tudott, nemegyszer könyvei mellett szunnyadt el és ébredt újra. Pirkadat előtt rendszerint Vespasianus császárhoz ment (aki szintén az éjszakát fordította munkára), aztán kezdett hozzá a rábízott feladatokhoz. Hazatérve maradék idejét kutatásainak szentelte... Minden olvasmányát kivonatolta: az volt a szavajárása, hogy nincs az a csapnivaló könyv, aminek ne volna néhány tanulságos részlete... Étkezés alatt ismét könyvet olvastak fel neki, s ő jegyzeteket készített, de csak nagyon futólag... Ha vidékre vonult, csupán a fürdés idejére függesztette fel tanulmányait; ismétlem, a fürdés idejére, de ezzel csak a komolyabb tanulmányokra célzok: mialatt dörgölték és szárították, mindig olvastatott vagy diktált valamit. Utazás közben, mintha egyéb gondja nem volna, egyedül írói munkájával törődött: mellette könyvvel és viasztáblákkal felszerelt írnok, akinek kezét télen kesztyű védte, hogy még a zord idő se rövidíthesse meg a kutatásokra szánt időt; Rómában szintén ezért vitette magát hordszéken. Emlékszem, egyszer felelősségre vont, miért sétálok. - Nem kellene így elfecsérelned ezeket az órákat - mordult rám, mert az ő szemében időfecsérlés volt minden perc, amit nem tanulmányainak szentelt az ember." (26) Ebből a szövegrészletből Plinius munkamódszerére vonatkozólag is fontos információt kapunk: Plinius minden olvasmányát kivonatolta. Ez az állandó jegyzetelés, adattárolás - aminek rendszerességét, és módszerességét csak megbecsülhetjük abból a fentebb olvasható részből, miszerint még télen is folyt az adatgyűjtés útközben, és ha szükséges volt, inkább kesztyűt viselt az írnok, de a folyamatos jegyzetelésnek a hideg sem állhatta útját - talán a kulcsa és az alapfeltétele volt a hatalmas ismerettömeget feldolgozó enciklopédia megírásának. A legújabb nemzetközi kutatások is alátámasztani látszanak ezt a feltételezést, hiszen Plinius munkamódszerének rekonstruálásakor a következő megállapításokra jutottak: Az adatok feldolgozásának első lépése a felolvasás, majd a megfelelő részek kivonatolása, jegyzetelése írótáblára, majd folyamatos átmásolása egy gyűjtőhelyre, végül a szövegrészek megfelelő sorrendbe állítása után következett a nyelvi megformálás. Az adattömeg könnyű kereshetőségéhez és csoportosításához feltehetőleg kulcsszavas fogalmi háló készült, amelynek segítségével könnyen lehetett rendezni az adatokat, jegyzeteket, illetve ez a rendszer tette lehetővé, hogy a különböző forrásból származó adatok tematikus csoportosításban a megfelelő helyen kerüljenek leírásra.(27)

Az adatok tudatos gyűjtése és jegyzetelése mellett a pliniusi enciklopédia egésze is gondos szerkesztés eredménye.(28) Látszólag rendezetlenül követik egymást az egyes témakörök, hiszen az első könyvben a Titusnak szóló ajánlás, az általános tartalom- és forrásjegyzék, a második könyvben a kozmológia, a harmadiktól a hatodikig terjedő könyvekben az ismert világ (Európa, Afrika, Ázsia) földrajza szerepel, a hetedik könyvben kapott helyet az antropológia, a nyolcadiktól a tizenegyedikig a zoológia, a tizenkettediktől a tizenkilencedikig a botanika, a huszadiktól a huszonhetedikig az orvosi botanika, a huszonnyolcadiktól a harminckettedikig az orvosi zoológia, és végül a harmincharmadiktól a harminchetedikig az ásványtan és a művészetek, amelyeknek alapanyagát a fémek és a kőzetek képezik. Ez a látszólag esetleges tematika tudatos szerkesztés eredménye, hiszen ha a kozmológiát  összevonjuk a földrajzzal, és az antropológiát a zoológiával, akkor szabályos körkompozíciót kapunk, amelynek keretét alkotja az élettelen természet: kozmológia, földrajz, illetve ásványtan, ezen belül helyezkedik el az antropológia és a zoológia, a körkompozíció közepén pedig a botanika szerepel. A tudatos szerkesztés a körkompozíció egyensúlyában is kimutatható, hiszen a fentebb vázolt elrendezés négyszer öt és kétszer nyolckönyvnyi tagolásban adja az élettelen, az ember és állat-, illetve növényvilág leírását.(29)
Plinius nem véletlenül írja a praefatioban (30), hogy tisztában van vele, milyen támadásoknak lesz kitéve, amint megjelenik az enciklopédia.  Tisztában volt műve értékével, és azzal is, hogy akik nem végeztek hasonló nagyságrendű munkát, illetve nem részesültek elég elismerésben, azokat irritálni fogja az általa elvégzett munka nagyságrendje és minősége. Éppen ezért kényszert éreznek majd, hogy szőrszálhasogató módon, minden mondatát ízekre szedve epés kritikákatt írjanak róla.(31) Nem véletlen tehát, hogy Plinius már a praefatio legelején Catullust idézi, aki korában szintén sok vitát váltott ki verseinek témái, szóhasználata és az alkalmazott versmérték miatt.(32)

Hogy mennyire tisztában volt saját művének értékével és újszerűségével, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nem csak azt sorolja fel, hogy hány szerzőt és hány forrást használt fel, hanem még azt is megjegyzi, hogy ő a második (33), aki tartalomjegyzéket készít. Maga a tartalomjegyzék (34) is figyelemfelkeltő célú: arra hivatott, hogy pusztán a felsorolt témák mennyiségével és minőségével hirdesse a mű tudományos színvonalát, az ismeretanyag nagyságát és részletességét (35). Ezzel is azokra a szerzőkre utal, akik - mint mondja - költői eszközökkel formálták mondanivalójukat és elegáns, tetszetős címet adtak munkájuknak, de ha félig elolvassuk, még akkor sincs ezekben a könyvekben semmi értékelhető.(36) Itt azzal a sajátos helyzettel szembesülünk, amely abból következik, hogy az ókorban a szépirodalom és a tudományos irodalom még nem különült el élesen egymástól. Plinius tudós volt, aki a korában elérhető tudást összegyűjtötte és csoportosította, saját világnézetének rendszerébe illesztve és saját véleményével kiegészítve közreadta. Ezáltal a tudományos szakirodalom egyik legkorábbi képviselőjének tarthatjuk, mert felismerte, hogy a szépirodalmi stílus nem alkalmas tudományos eszmefuttatásra, és nem is lehet számon kérni rajta. Hiszen - hogy csupán egyetlen példát hozzak - a tudományos szaknyelvnek egyik legfontosabb ismérve a szakterminusok használata, vagyis hogy egy bizonyos fogalomra, jelenségre mindig ugyanazt a terminust alkalmazzuk, szinonimák nélkül. A szépirodalmi fogalmazásmódban viszont megengedhetetlen a szóismétlés, szinonimákat kell alkalmazni annak érdekében, hogy a szöveg szép legyen. Ha azonban egy tudományos értekezést szépirodalmi eszközökkel (többek között szinonimák alkalmazásával) formálnánk meg, ezáltal a tartalom csorbulna, a szöveg tudományos értéke veszne el.(37)

A fentebb leírtakból az is logikusan következik, hogy miért helytelen megközelítési mód Plinius művét szépirodalmi megközelítéssel fordítani és pusztán stilisztikailag elemezni. A lényeg veszne el ez esetben: az az egzakt tudományos tartalom, amely szakterminusokkal és bizonyítással operál, és amely esetben a tartalmon és nem a formán van a hangsúly.  Plinius enciklopédiáját tudománytörténeti értéke miatt érdemes elsősorban vizsgálni, és ennek érdekében modern természettudományos eredményekkel összevetve - amennyire az ókori tudásanyag engedi - tudományos szaknyelven kell magyarra fordítani, ügyelve a szakterminusok következetes fordítására.
Plinius szerénysége példamutató: amellett, hogy tisztában van műve értékével, azokhoz a görög képzőművészekhez szeretne hasonlítani, akik olyan címet adtak alkotásaiknak, amelyből az derül ki, hogy ők dolgoztak rajta. Mintha még nem lennének befejezett, tökéletes alkotások.(38)

Plinius a praefatio során több alkalommal szándékosan csökkenti műve értékét, retorikai okokból és eszközökkel, pedig - ahogy fentebb rámutattam - nagyon is tisztában volt vele, mennyire újat, maradandót és eredetit alkotott. Egyik célja éppen a figyelemfelkeltés. Nem véletlen, hogy szinte bekezdésenként megjelöli a tartalomjegyzékben az egyes könyvek tartalmát, és nem véletlen, hogy a könyvek végén részletes forrásjegyzéket ad. Mindezzel az információ sokrétűségére és munkája nagyságrendjére akarja felhívni a figyelmet.

Plinius munkásságát és információgyűjtő tevékenysége következtében létrejött enciklopédiáját gyakran egy valóságtól elrugaszkodott szobatudós elméleti alkotásának tartják, aki túlértékeli a könyvekből megszerezhető tudást.(39) Ez a nézet egyrészt abból fakad, hogy Plinius maga is utal arra, hogy bizonyos véleményeket azért ír le, hogy továbbadja az ismeretet: "Ezt nem lehet kutatni, sem pedig bizonyítani, de le kellett írnom, mivel mások is leírták már." (40) Másrészt a görögök gyakran szerinte elméleti, spekulatív, és a gyakorlati haszon szempontjából értékelhetetlen fejtegetéseit rendszeresen elutasító nézetei azt a látszatot keltik, hogy nem érti a görög filozófia és matematika, valamint a fizika bizonyos tételeit. Pliniusnál ez esetben az ismeretközlés célját, motivációját kell figyelembe venni, azt az utilitast, amely arra ösztönzi, hogy praktikus, használható ismeretekkel gyarapítsa az emberiséget. Ezért a gyakorlatban nem hasznosítható ismereteket nem tartja fontosnak, és a gyakorlati haszonnal nem kecsegtető spekulációt ezért tartja hiábavalónak.(41) Pliniust semmi esetre sem tarthatjuk szobatudósnak, hiszen enciklopédiája valamennyi könyvében rendszeresen felbukkannak saját megállapításai, megfigyelései, véleménye bizonyos természeti jelenségekkel kapcsolatban. Gondoljunk csak arra, hogy akárhányszor az Alpok hegyvonulataihoz köthető jelenségek (42), vagy általában szülőföldje közelében megfigyelhető jelenségek kerülnek szóba, megcáfolja a téves adatokat, saját megfigyeléseire hivatkozva, illetve akárhányszor hajózással összefüggő természeti megfigyelések leírására kerül sor, például csillagászati vagy meteorológiai jelenségek ismertetésekor, minden esetben tanúi lehetünk, hogy az egykori flottaparancsnok gyakorlati megfigyeléseket tett, és észrevételeit az enciklopédia megírásakor kamatoztatta.(43) Plinius mindemellett ki is mondja, hogy a tapasztalati megismerést az elméleti megközelítésnél fontosabbnak tartja, erre jó példa a szárazföld és a víz kapcsolatának fejtegetését lezáró szövegrész: "Tehát az egész gömbölyűség közepében az Anyaföld van, amelyet kerületén a bőséges tenger vesz körül, amit nem elméletekkel kell bizonyítani, hanem tapasztalat útján kell felismerni." (44)

Plinius a világot élő, organikus egésznek tartotta, amelyet áthat az isteni erő. Ez a lélekkel felruházott természet nézetei szerint anyai gondoskodással, önzetlenül táplálja az embert, ezért ezt a természetet csodálni kell, és meg kell ismerni nagyszerűségét. A Föld mint Anyaföld, a gondoskodó természet megszemélyesített alakjaként jelenik meg Plinius Kozmológiájában:

"A Föld következik, amelyet, mivel egyedi a természetben, rendkívülisége miatt az Anyaföld megnevezéssel tisztelünk. Olyan Ő az emberek számára, mint az égbolt az Isteneknek, megszületésünk után felemel minket a földről, táplál minket, egyszóval mindig a gondunkat viseli, végül pedig a karjaiba zár akkor is, amikor a természet többi része már megtagadott minket, és leginkább úgy takar minket, mint egy édesanya, legszentebb mégis az által, hogy minket is szentté tesz. Ugyanis síremlékünket és annak feliratát viselve megőrzi nevünket és meghosszabbítja emlékünket, szemben életünk rövidségével; akinek szent lényét végül arra kérjük, hogy semmiért ne nehezteljen ránk, mert nem vagyunk tudatában annak, hogy ő az egyetlen, aki sohasem haragszik az emberre. A víz felszáll és esővé válik, jégesővé keményedik, hullámmá dagad, hegyi patakként zúdul alá, a levegő felhővé tömörül, viharokban dühöng, ezzel szemben az Anyaföld jóságos, szelíd, elnéző, a halandók szükségleteinek készséges kiszolgálója, amit kényszerből létrehoz, azt önszántából elajándékozza, de még milyen illatokat és ízeket, orvosságokat, hatásokat és színeket!" (45)

Az önzetlenül gondoskodó Földanya adományait fényűző célokra fordítani, és a természetet kapzsiságból kihasználni, kimeríteni a legfőbb bűnök egyike Plinius véleménye szerint, erre utal az alábbi idézet is: "Tengerbe hányjuk a földet ha töltést készítünk, vagy, hogy a tengerhez kijáratot biztosítsunk, eltávolítjuk; vízzel, vassal, tűzzel, fával, kővel, veteménnyel kínozzuk akármeddig, hogy inkább a kapzsiságunk mint étvágyunk szolgálatába állítsuk. Mégis, tűrhetőnek tűnik mindaz, amit felső és külső rétegén elszenved, de már az Anyaföld belsejébe is behatoltunk, arany- és ezüst teléreket, réz- és ólomércet ásva elő belőle, drágakövek, és bármilyen apró kövek után kutattunk, miután üregeket vájtunk a mélybe.(46) Kitépjük bensőjét, hogy ujjainkon viseljük azt a drágakövet, amely miatt nekitámadtunk. Hány kéz fáradozott azért, hogy egy ujj tündököljön! Ha lennének lakói az alvilágnak, bizonyára azokat is kivájta volna már a kapzsiság és fényűzés járata! És még csodálkozunk, ha ugyanez az Anyaföld valami károsat terem! Mert a vadállatok, úgy vélem, őt őrzik, és tőle tartják távol a szentségtörő kezeket! Vagy talán nem kígyók között ásunk-e a mélybe, és az arany telérekkel együtt nem tapogatunk-e mérges gyökereket is? Még annak ellenére is békés az Istennő, hogy mindez a bőség végül bűnbe, öldöklésbe és háborúba torkollik; Őt pedig vérünkkel öntözzük és temetetlen csontjainkkal borítjuk, amelyeket mégis, miután megtisztította bűneiktől, végül ő maga takarja be, ezzel egyúttal a halandók bűntetteit is elrejti. Hálátlanságunk bűnei közé sorolnám még azt is, hogy nem ismerjük az Anyaföld lényegi természetét."  (47)

A természet megismerése is vezethet azonban túlzásokhoz Plinius nézetei szerint, ha nem a természet csodálatára, hanem elméleti, és önző célokra irányul.(48)
A tudást, bármely részéről szól is a természetnek, összegyűjteni és továbbadni azért, hogy az emberek segítségére legyen, a legfőbb erény Plinius értékrendjében, amelyet igyekszik maradéktalanul megvalósítani. A hangsúly tehát nem a stíluson (49) és nem az elméleti tudományok megújításán van, hanem a gyakorlatban használható, praktikus tudás gyűjtésén és hagyományozásán. Enciklopédiáját a művelt olvasóknak szánta (50), és a tényanyagot igyekezett anekdotákkal, paradoxonokkal és morális fejtegetésekkel élénkíteni, tarkítani, amelyeknek az a célja, hogy az olvasó ne csak racionálisan kötődjön az olvasott anyaghoz, hanem belső kapcsolatot teremtsen vele, vagyis Plinius didaktikai jártasságáról is tanúbizonyságot tesz.(51)

Plinius rendszeréban a Természet valamennyi teremtményének célja van, mégpedig az, hogy az ember hasznára legyen. Ebből az antropocentrikus nézőpontból fakad, hogy az összes ismert növény- és állatfajból, sőt, még egyes földfajtákból és a kohászati melléktermékekből is valamiféle orvosság, gyógyszer előállítható. A mai olvasó számára sokszor furcsák ezek az orvosságok és gyógymódok, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a szintetikus gyógyszergyártást megelőzően a gyógyszerek alapanyagát évezredeken át ténylegesen a természetben előforduló növényi, állati vagy ásványi eredetű anyagokból nyerték.

A pliniusi enciklopédia fő rendező elve a sympathia,(52) amely mint sztóikus terminus már Chrysippos rendszerében megjelenik, és Cicero, Seneca, Poseidónios nézeteiben is kimutatható. Plinius enciklopédiájában a sympathia és antipathia az a két fontos természeti erő, amely minden természeti jelenségben jelen van, amely biztosítja a természet, illetve a kozmosz egységét, stabilitását és érthetővé teszi törvényeit.
Plinius enciklopédiája nélkül jóval szegényesebb lenne nem csak az ókori természettudományról kialakított képünk, hanem vallástörténeti, kultúrtörténeti és történeti ismeretünk is, hiszen számos adat csak az ő művéből ismert. Adatainak és gyűjteményes munkájának értékét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy teljes terjedelmében fennmaradt, hiszen még a középkorban is másolták, használták, sőt tanították az általa közölt ismeretanyagot.(53)
 

(1)  A születési évre vonatkozólag lásd: Plin.epist. 3,5,7.
(2)  Lásd Plin.epist. 3,5,7.
(3)  Lásd Plin.epist. 3,5,9.
(4)  Lásd Plin.epist. 6,16.
(5)  Plinius életéről és műveiről lásd ALBRECHT 2004, BALLAIRA 1988, DIHLE 1989, REYNOLDS 1986, SERBAT 1986.
(6)  De iaculatione equestri címmel.
(7)  De vita Q. Pomponii Secundi; Bellorum Germaniae libri XX; A fine Aufidi Bassi XXXI.
(8)  Dubii sermonis libri VIII.
(9)  Studiosi tres.
(10)  Lásd Plin.epist. 3,5.
(11)  Pl.: C. Plinius Secundus: A természet históriája. Válogatott részek az I-VI. könyvekből. Válogatta, fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta: Váczy Kálmán. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.; C. Plinius Secundus: A természet históriája. A növényekről. Részletek a XII-XXI. Könyvekből. Fordította: Tóth Sándor. Natura. Veszprém, 1987.
(12)  Idősebb Plinius: Természetrajz. (XXXIII-XXXVII.) Az ásványokról és a művészetekről. Enciklopédia Kiadó. Budapest, 2001. Fordította Darab Ágnes és Gesztelyi Tamás.
(13)  Lásd FALUS 1980, 571.p.
(14)  Figyelembe véve, hogy az ókorban a természetről alkotott tudásanyag a görög természetfilozófia révén, különösen Aristotelés munkássága következtében indult fejlődésnek, és az ókorban nem önállósult. Ezért a természetről alkotott ismeretek az ókorban mindvégig erős filozófiai és vallási színezettel rendelkeztek. Ezért ókori természettudomány alatt egy komplex világnézeti és természetről alkotott, vallási képzetektől sem mentes ismerettömeget értünk.
(15)  Lásd Plin.nat.praef. 3.
(16)  Lásd KÖVES - ZULAUF 1973.
(17)  Plin.nat.praef. 12-13. A fordítás itt, és a további praefatio idézetek esetében is saját fordításom.
(18)  Az a tény, hogy Plinius összegyűjtötte, és rendszerezte a korában fellelhető szakirodalmat, nem csökkenti tudománytörténeti értékét (különösen, mivel nem csak összegyűjtötte, hanem saját rendszerébe illesztette, és saját megfigyeléseivel is kiegészítette). De ha csak gyűjtötte és rendszerezte volna az adatokat, akkor sem becsülhetnénk le alkotását, hiszen ma sem különböztetjük meg negatívan azokat a tudósokat, akik rendszereznek, azoktól, akik elméletet alkotnak.
(19) Tés enkykliu paideias, vagyis az általános műveltséget kitevő ismeretek köre.
(20)  Plin.nat.praef. 14-15. 
(21)  Lásd HOWE 1985. és SEECK 1985, 431.p.
(22)  Plin.nat. praef. 16.
(23)  Plinius maga is utal rá a praefatioban, hogy egyes auctorok szó szerint átvették mások írásait, mégsem nevezték meg, mint forrást. Lásd Plin.nat.praef. 22.
(24)  Plin.nat.praef. 17-18.
(25)  Plin.nat.praef. 18.
(26)  Plin.epist. 3,5. Szepessy Tibor fordítása.
(27)  Lásd LOCHER - ROTTLÄNDER 1985,  NAAS 1996.
(28)  A pliniusi enciklopédia szerkezetére vonatkozóan lásd DELLA CORTE 1982, RÖMER 1983, LOCHER 1986, BALDWIN 1995.
(29)  Vagyis élettelen anyag: 2-6 és 33-37. könyvek; ember és állatvilág: 7-11 és 28-32. könyvek; növényvilág: 12-19 és 20-27. könyvek. Lásd RÖMER 1983.
(30)  Lásd Plin.nat. praef. 28-32.
(31)  Lásd Plin.nat. praef. 30-31.
(32)  Lásd Plin.nat. praef. 1.
(33)  Valerius Soranus volt az első Plinius szerint, lásd Plin.nat. praef. 33.
(34)  Vagy inkább tárgymutató? A mi fogalmaink szerint leginkább félúton van a kettő között, hiszen nem fejezetcímekre hivatkozik, hanem kisebb-nagyobb gondolati egységekre, azokra viszont nagyon részletesen. Ezzel szemben nem ABC sorrendben van, mint ahogyan az a tárgymutatóknál szokás, hanem a szöveg sorrendiségét követi.
(35)  És egyben a felsorolt témák "prózaiságával" is hirdesse: ez tudomány - nem költészet.
(36)  Lásd Plin.nat. praef. 24.
(37) A tudományos értekezések másik fontos ismérve a terminusok alkalmazásán túl a bizonyítás. A bizonyításnak pedig nyelvileg és stilisztikailag az egyszerűségre kell törekednie annak érdekében, hogy a tartalom világos, precíz, érthető legyen. Költői szóvirágokkal teletűzdelt körmondatokban nem lehet tudományos értekezést írni.
(38)  Lásd Plin.nat. praef. 26-27.
(39)  Például ALBRECHT 2004, 1016.p., ezzel szemben Plinius művét egyedinek, eredetinek tartja, és nem megkérdőjelezi, hanem kihangsúlyozza Plinius szerzőségét CAREY 2003, 11.p., HOWE 1985., illetve Plinius természethez való viszonyát, és moralitását szintén mint enciklopédiájának egyediségét értékeli más-más megközelítésből Sandra Citroni Marchetti (CITRONI MARCHETTI 1982 és CITRONI MARCHETTI 1992) Francisco Oliveira (OLIVEIRA 1995) és Mary Beagon (BEAGON 1992).
(40)  Plin.nat. 2,85. A fordítás itt, és a második könyvből származó további idézetek esetében is saját fordításom. Hasonló értelemben: Plin.nat. 30,137. 
(41)  Ebből fakad a görögök elméleti tudásának elítélése, hol finomabb, hol maróbb gúnnyal, lásd például a következő caputokban: Plin.nat. 2.84; 87; 95; 164; 166; 192; 247; 248. A Pliniusnál rendszeresen visszatérő jelenség (ti. a görögök szidása) mögött a rómaiaknak a görög kultúrával szembeni kisebbrendűségi érzése mint korszellem is fellelhető, erről lásd BRAGUE 1994, 34.p. Plinius és a görög természettudományok viszonyáról lásd még SEECK 1985, 431.p.
(42)  Például: Plin.nat. 2,162; 2,194; 2,224; 2,227; 37,23; 37,27.
(43)  Plinius hajózással kapcsolatos természeti megfigyelései: Plin.nat. 2,101; 2,118; 2,128; 2,132; 2,134; 2,164; 2,179; 2,181; 2,196; 2,230.
(44)  Plin.nat. 2,166.
(45)  Plin.nat. 2.154-155.
(46)  Az ásványok és a fémek nyersanyagai egyes hiedelmek szerint a Földanya méhében nőnek, vagyis az üregek és bányák a Földanya méhe, a bennük talált ásványok pedig "magzatok". Ott növekednek, érlelődnek, amely természetes érlelődési folyamatot az ember mesterségesen megszakítja és felgyorsítja a nyersanyag kitermelésével és a fém előállításával. Ez a magyarázata annak, hogy sok népnél a bányászok a nyersanyag kitermelése előtt különféle rítusokat végeznek. A fémművesek, kovácsok kiváltságos helyzete, sokszor sámánokkal és varázslókkal egyenértékű rangja az ásványok mesterséges érlelésével, és azzal magyarázható, hogy a fém előállítása során a Földanya szerepét veszik át. Lásd ELIADE 2002/A, 49-51.p., és lásd még GÁBLI 2004, 23-24.p.
(47)  Plin.nat. 2.157-158.
(48)  Plinius világnézetéről lásd: CITRONI MARCHETTI 1982; CITRONI MARCHETTI 1992; CITRONI MARCHETTI 2003; GESZTELYI 1993; KROLL 1930/B; COLISH 1985/A.
(49)  A pliniusi enciklopédia nyelvezetéről, stílusáról lásd DELLA CASA 1982; NORDEN 1958; BEAUJEU 1982; PEDERSEN 1986.
(50)  A praefatioban (Plin.nat.praef. 6) Plinius azt írja, hogy enciklopédiája "az egyszerű emberek számára íródott: földművesek és kézművesek tömegének, egyszóval olyanoknak, akiknek nincs idejük a művelődésre" ("...humili vulgo scripta sunt, agricolarum, opificum turbae, denique studiorum otiosis"). Gesztelyi Tamás szerint (GESZTELYI 1993, 107-108.p.) Plinius szociális érzékéről tanúskodik, hogy az egyszerű emberek segítéségére akar lenni, tehát ebben a szövegrészben is humanitasa nyilvánul meg. Véleményem szerint Plinius e helyen is a retorika eszközével élve kicsinyíti művét, hogy Titus szerepét felértékelje (lásd KÖVES - ZULAUF 1973.) Ez alapján nyilvánvaló, hogy Plinius műve a művelt embereknek szól, annál is inkább, mert az 1. századi Rómában aligha beszélhetünk írni-olvasni tudó földművesek és kézművesek tömegéről. Az idézett szöveghely értelmezéséről lásd még HOWE 1985, ALBRECHT 2004.
(51)  Lásd LOCHER 1986, DARAB 2003, ALBRECHT 2004, 1014.p.
(52)  Gr.: sympatheia. Lásd Plin.nat. 20,1 és 37,59-60, lásd még GÁBLI 2004, 24-28.p.; GÁBLI 2005, 25-26.p.
(53)  Plinius művének a középkori művelődésre gyakorolt hatásáról lásd BORST 1994, EASTWOOD 1986, EASTWOOD 2002/A, EASTWOOD 2002/B.